5.fejezet Ébredés, és hülyülés a szobámban :D

Emina

Sötét van.Egy alagútban vagyok, és valami üldöz.Futni kezdek, és közben azon agyalok, hogy mi lehet az.Furcsa morgás szerű hangot hallok  ezért hátra nézek.Amit látok attól földbe gyökerezik a lábam.Csupán egy sárga szempár, tele gyűlölettel.Futni akarok de már nem tudok  mert a lábaim nem engedelmeskednek.A fenevad meg csak közelít,és vicsorít.Akkor most így fogok meghalni?Sose tartottam magam  egy szerencsés embernek, na de ennyire?Egyre sötétülni kezd minden.A rejtélyes vad egyre közelebb van, és szinte arcunk össze ér.Valamit mond de  nem értem mit, aztán valaki nagyot lök az állat szerű valamin. Óvatosan az ismeretlenre emelem a tekintetem. Jóval magasabb mint én, széles vállai vannak, és a tartása is magabiztos. Olyan érzésem van mintha láttam volna már valahol..........

Érzem, hogy már nem álmodok. A szemeim még mindig csukva tartom. "Mi is történt tegnap? " Fogalmazódik meg bennem a kérdés. " Azt hiszem elraboltak. Igen. Határozottan elraboltak, erre emlékszem. Aztán egy szobában ébredtem, majd találkoztam egy zöld hajú lánnyal, aki mint kiderült, valahonnan ismer. Aztán elszaladt, én meg utána mentem. Aztán mi is volt?" Erősen gondolkoztam, majd hirtelen beugrott. " Találkoztam egy jóképű tahóval, aki  lekapott, azt mondta a menyasszonya vagyok,és hogy ő egy vámpír. Sőt állítása szerint egy vámpír herceg." Erre irtó dühös lettem. Nem elég hogy elhurcoltattak, de még egy önimádó idióta, meg is csókolt. Imádkozzon,hogy nem találkozik velem szembe a folyosón, mert akkor a tegnapi pofonok száma még hárommal bővül. Mi volt a neve? Valami, Tishiro? Nem, nem ez. Akkor..... Aha meg van. Toushiro. Neked véged.

Amint ezt meg állapítottam, elégedetten hengeredtem volna az oldalamra. Ismétlem, csak volna. Ugyanis a derekamra fonódott erős karok meg akadályoztak ebben. Na de, kihez tartoznak? Csak mert tisztán emlékszem, hogy tegnap egyedül ájultam el. Amikor ezt végig futtattam a fejemben, a szemeim ki pattantak, és villámgyorsan fordultam, az idegen felé. Bár ne tettem volna. Toushiro volt az, és alig egy centi volt a szánk között. A legrosszabb ebbe még is az volt, hogy nem aludt. Amint felfedezte hogy én sem alszok, kajánul elmosolyodott.

- Mit vigyorogsz? - Kérdeztem enyhe éllel a hangomba. - Egyáltalán mit keresel az ágyamban?

- Vártam hogy felébredj, Drága. - mondta, és apró puszit lehelt az ajkaimra, amitől olyan vörös lett az arcom, mint a hajam. - Aranyos vagy amikor elp-

Nem tudta befejezni a mondatot, mert én egy szép, kecses mozdulattal lerúgtam az ágyról. A fejét látva amit levágott közbe, nem bírtam ki hogyne nevessem ki.

-Igen? Ki nevetsz? - kérdezte huncut mosollyal, miközben engem is lerántott magához. Én rántottam magammal a drága takarómat is, remélve hátha segít. Mondanom se kell, nem jött össze. Össze néztünk, majd mindkettőnkből egyszerre robbant ki a nevetés. Így vissza gondolva fogalmam sincs min röhögtem.

-Tényleg, mi történt, miután elájultam. - Kérdeztem mikor már lecsillapodtunk.

-Hát....

Toushiro

~~~visszaemlékezés~~~

Olyan hirtelen kezdett dőlni, hogy mire észbe kaptam már a karjaimban tartottam. Arca kipirult és izzadt volt, emellett hangosan zilált meg a bőre is nagyon forró volt.

" Na tessék! Nem elég hogy a legzavarosabb időben jelenik meg, még el is ájult." - gondoltam magamban szem forgatva.

Beletörődve kaptam az ölemben a vörös hajú lányt. Nem mellékesen egyre gyorsabban szedte a levegőt, amiből arra következtettem sürgősen orvost kéne találnom.

Kicsit gyorsabban mint ahogy szoktam mentem le a lépcsőn, majd a szemben lévő folyosón is. Nem tudom mennyi ideje rohangálok folyosóról-folyosóra, az ölemben egy éppen "halódó" lánnyal de eddig még nem találtam senkit. Mintha mindenki abban a pillanatban döntötte volna el, hogy most sokkal fontosabb dolga van minthogy kint lófráljon. Kezdek csöppet ideges lenni.

" Mégis hol a tökömben vannak a cselédek?!"

Éppen befordulni készültem be fordulni egy újabb sarkon, amikor megpillantottam egy ismerős alakot.

- Hé Ikoya! - hangom hallatán összerezzent, majd gyorsan szembe fordult velem. Vagyis majdnem szembe. Hosszú zöld haját ma lógva hagyta, és lila szemeit a földnek szegezte. Ezen kívül a szokásos szolgáló ruha volt rajta.

- I-igen? - kérdezte olyan halkan, hogy még szerintem ő maga sem hallotta teljesen.

- Nézz föl! - utasítottam türelmetlenül. Bátortalanul felnézett, majd a meglepett tekintet mellé lesápadt, amikor a kezeimben lévő lányra tévedt a tekintete.

"Komolyan, ma mindenki lesápad?"

- Hol van az orvos? - kérdeztem ezzel megelőzve az ájulások számát.

- Én....... nem..... tudom - mondta zavarodottan, és ismét le hajtotta a fejét. Hogy én mennyire nem szeretem az ilyen félős csajokat.

- Akkor keresd meg, és mond neki hogy sürgősen jöjjön a 235-ös szobába! - adtam parancsba mire Ikoya meg hajolt, és már el is futott.

~~~visszaemlékezés~vége~~~

Ez már három napja történt. Még mindig nem kelt fel. Az orvos Mr.Sprig szerint túl sok stressz érte egyszerre.

"Lehet nem kellet volna neki még elmondani."

- A rohadt életbe! - szitkozódtam a folyosó csendjébe, és idegességemben fél kézzel a falba csaptam, mire az öklöm nyomán hatalmas horpadás keletkezett.

Erre mozgolódást hallottam bentről mire azonnal benyitottam. Kellemes illat volt a kicsinek nem mondható helységben. Körbe nézve meg kellett állapítanom, hogy ez a hely cseppet sem változott.  Az ajtóval szemben az ágy volt, azon pedig a még mindig alvó Emina.

Le ültem az ágy végébe, és onnan kezdtem figyelni. Olyan jó öt perc folyamatos bámulás után, már kezdtem unatkozni, és éreztem hogy a szemgolyóm is szárad. Tehát, fogtam magam, és befeküdtem mellé. Szorosan hozzábújtam, és mélyeket lélegeztem a finom illatából. Ha tudnék, már simán elaludtam volna. Hirtelen mocorgásra lettem figyelmes, majd arra hogy hátra fordul. A szánkat csak egy centi választotta el, amit én meg is szüntettem. Ezután elpirult. Ilyenkor olyan aranyos. Amikor ezt próbáltam a tudtára adni lerúgott az ágyról. Már akkor tudtam mit fogok tenni, amikor meg hallottam a nevetését. Lehúztam magamhoz. Először csak néztem, ahogy arca meglepettséget, majd szórakozottságot tükröz, végül pedig röhögésbe végződik.

Azután már én is röhögtem, de fogalmam se volt hogy min. Talán ezen az egész helyzeten. Ekkor valami furcsát éreztem a mellkasomban. Olyan volt, mintha dobbant volna egyet a szívem. De persze ez lehetetlen.