3.fejezet Egy kis vissza tekintés

12 évvel ezelőtt
5 éves lehettem amikor örökbe  fogadtak. Tudom ez első hallásra kicsit furcsa lehet. Na de ez van. Viszont mindent elfelejtettem, ami az árvaház előtti életemmel volt kapcsolatos. Mintha agymosáson mentem volna keresztül. De ez akkor sem tudta velem elfelejtetni azt az érzést, hogy valaki fontosat számomra elfelejtettem. És az nem az anyukám volt. De persze ez csak találgatás. Ezután eltelt egy év, majd még egy. A szüleim rendesek voltak és nagyon szerettek. Legalábbis ezt mondták. Soha nem éreztem azt, hogy tényleg fontos lennék nekik. Általánosban nem voltak igaz barátaim. De még barátaim se. Ami szomorú. Nem voltam túl népszerű és nem is vágytam rá. A tanulmányaim végig kitűnőek voltak. Az ének óra volt a kedvencem, és még most is az. Szerettem és mai napig is imádok énekelni. Nem tudom miért de mindegyik tanár szeretett. Sokan piszkáltak is érte. Ilyenkor mindig vissza vágtam valami csípős megjegyzéssel aztán el mentem onnan. Egyszer viszont nekem is elpattant az a bizonyos cérna.
~~~~~Vissza tekintés ~~~~
A padomban ültem, és készültem a következő órára. Nemrég töltöttem be a tizedik életévemet. Mögöttem a második - harmadik padban/on ültek a menők. Hallottam amint rólam beszélnek, a tanárok kedvencéről.
- Mindig is egy talpnyalónak tartottam. Csak rá kell nézni. - mondta megvető hangon az egyik szöszi.
- Biztos az anyjától örökölte! - mondta ugyan az a lány. - családi vonás lehet. - itt mindenki röhögött, és nekem elegem lett. Azt el viselem ha engem szidnak, kibeszélnek.De az anyámat ne merje senki szidni főleg ne úgy hogy nem tudnak rólam semmit.
Azzal a lendülettel fel álltam, és oda száguldottam az asztalhoz. Amint oda értem gúnnyal teli tekintetek sokasága szegődött rám. Nem csak a padnál ülők, hanem az egész osztály engem nézett. Nem voltam túl közkedvelt. Egy-két barátom ha volt, de ők sem álltak ki mellettem. A lány aki kibeszélt nekem háttal ült. Amint észrevette a többieket felém fordult.
- Nocsak a kis stréber. - ekkor kuncogni kezdett mindenki, aki a teremben volt. - Mit szeretnél? Csak nem beárulsz a tanárnak? Vagy haza futsz, a Mama ölébe? - hangja csöpögött a megvetéstől. Kezeim ökölbe szorultak és éreztem ahogy körmeim belemélyednek a tenyerembe. Remegtem a dühtől. Mégsem mozdultam és nem is mondtam semmit.Eközben Sekai (ez a lány neve) elém sétált. Mindenki minket nézett kivétel nélkül. Továbbra sem szólaltam meg, ezért azt hitte győzött.
- Na idefigyelj! - csaptam a padra mérgemben, amitől összerezzent - azt még elviselem, hogy engem szadizol. De azt hogy gondoltad hogy a családomat fikázod? Mit pofázol itt össze - vissza úgy, hogy nem tudsz senkiről semmit? - megemelt hanggal beszéltem, és  közben felvontam egyik szemöldökömet. Sekai banbán pislogott hatalmas nagy kék szemeivel. Szőke göndör haja volt, ami a háta közepéig ért.
Mindenki le volt döbbenve azon hogy vissza beszéltem az évfolyam legmenőbb lányának. Mégis a szöszi tért először magához.
- Mi van? Nehogy már egy ilyen kis papucs mint te kioktasson.
- Mert mi lesz ha kioktatlak? - kérdeztem flegmán.
- Inkább menj, és puncsolj valamelyik tanárnak. - válaszolt hasonló hangnemben.
- Még hogy Én puncsolok? Ha jól tudom nem az én apám vesztegette meg az igazgatót, hogy ide járhassak. - a válaszomra mindenki "óóóó"-ott. Sekai lehajtotta a fejét, és a válla remegett. Aztán az egyik pillanatban már azt vettem észre, hogy rám ugrott. Karmolt, ütött ahol csak ért. De én se hagytam magam, hanem vissza ütöttem több - kevesebb sikerrel. Utána bejött egy tanár és szétválasztott minket, majd közölte menjünk az igazgatóiba.
Be hívatták a szüleinket, mind a kettőnk kapott egy- egy fejmosást meg egy figyelmeztetőt. Ezután én kiviharzottam a teremből, nem törődve a szüleim dühös tekintetükkel. Egész az ének teremig meg sem álltam. Ilyenkor órák vannak tehát nem jön ide senki sem. Az ajtó előtt kicsit elbizonytalanodtam.Mi van ha mégis van bent valaki? Végül is nagy levegőt vettem és benyitottam. Szerencsémre nem volt bent senki. Ez volt a kedvenc termem. Volt ot zongorától kezdve minden ami csak befért. Szerettem a zenét, és énekelni is. A szoba közepén volt egy magnó. Nálam meg az Mp4-em és a csatlakoztató.Összekötöttem a két készüléket, és megkerestem a kedvenc számom azzal a tervel, hogy én most énekelni fogok. Hisz ki gyanakodna. Nincs abban semmi furcsa, ha itt szól a zene.

 Emina dala: https://www.youtube.com/watch?v=eDzw7oPomqY  
 

Elindítottam a számot, és próbáltam annyi érzelmet belerakni amennyit csak tudtam. Teljesen belemerültem, és teljes hangerőre állítottam. Miután végeztem, tapsolásra lettem figyelmes. Ijedten fordultam meg. Valamennyire megnyugodtam, amikor láttam, hogy csak az ének tanárom az.
- Nagyon tehetséges vagy Emina. - büszkén csillogtak szemei ahogy rám néztek. Maga a tanárnő tényleg szép volt. Hosszú fekete haja, és mindig kedvesen csillogó sötétkék szemei voltak. Hó fehér bőre elütött a vörös ujjatlan blúzától. Nem tudom miért volt ez, de Anna tanárnő állandóan megvédett engem, amiért hálás is voltam neki.
- Köszönöm szépen Anna tanárnő. - mindketten tudtuk, hogy ezt most nem az előbbi dicséretre értettem.
- Igazán nincs mit. Na de most menj. A szüleid már biztosan aggódnak érted. - mosolyodott el szelíden.
- Nem hinném. - Húztam el a számat.
- Butaságot beszélsz. Minden szülő aggódik a gyermekéért.
- Önnek is van gyereke? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal.
- Igen. Van egy 11 éves fiam. - lágyult el tekintete.
- Majd találkozhatok egyszer vele?
- Ne aggódj. Biztosra veszem, hogy találkozni fogtok majd a jövőben. - Akkor még nem értettem, hogy mire gondolt a tanárnő. Ahogy azt sem, hogy hatalmas nagy titkot rejtegettek előlem.